Talán kevesen tudjátok, de régebben egy másik blogot is vezettem. Más néven, más témakörben, más stílusban írtam. Amikor úgy gondoltam, hogy na itt az ideje tényleg komolyan elkezdeni blogolni, úgy gondoltam itt az ideje a változásnak. Igazából a probléma egyben a blog előnye is volt: nagyon nyersen írtam. Így mindenki értette azt, amiről épp írtam, a kevésé iskolázottól a több diplomásig mindenki. Így viszont nem lehetett a dolgok mélyéről a háttérről írni. Igazából elég felszínes írások voltak. 

Nem kell nagy dolgokra gondolni, nem volt világmegváltó kapcsolati poszt, nem volt szociális értékrendet magyarázó bejegyzés, nem volt igazából semmi. Ugyanakkor mégis olvasták az emberek, nem is tudom miért. Hogy jobban megértsétek a blog nagyjából ilyen bejegyzéseket tartalmazott:

bazdmeg. nem szeret senki

 A legtöbb esetben akkor írtam oda, ha egyszerűen már nem bírtam a sok szart, és valahogy ki kellett adnom magamból. Amikor 4-5 cigi sem segített azon, hogy egy kicsit lenyugodjak. Az írás kurvára meg tudja nyugtatni az embert. Volt nem egy alkalom, amikor részegen ültem le blogolni. Így született az egyik kedvencem is, amit még átmentettem a törlés előtt. Eredeti kontextusban így hangzott: 

nekem különösen sokszor sikerül érzékenyre innom magam, de ez a mostani valahogy más. és a világ akkor sem dőlne össze, ha nem így lenne, de csak azért sem írok többet ennél a dolognál, mint hogy születhetett volna valami ma - írhattam volna valamit, amit korábban még más nem -, de mégsem.

egy picit olyan ez, mint amikor találsz egy szép kavicsot és inkább bebaszod a tóba, csak hogy más meg ne lássa.

vagy, amikor másnap, hazafelé a buszon, amikor megtámasztod az állad a buszon, megérzed az előző napi pina illatát az ujjadon. addig szívod, amíg van benned élet.

Különösen nyers, különösen obcén, olyan ami egyáltalán nem lenne való erre a blogra. De mégis meg akartam írni. Ez ugyanis egy kicsit még mindig része az életemnek. Érdekes az is, hogy nem használtam soha nagybetűket. Pedig szeretem őket, valahogy sokkal elegánsabbak.

Visszatérve kicsit a címre, ennek a mondásnak valahol van igazságtartama. Mint minden ember, én is sokat változtam az évek során. Volt, amiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha elérem és volt amiben csak reménykedtem, hogy nem süllyedek olyan mélyre. Mint mindenki másnak, nekem is voltak reményeim. Ugyanakkor az is érdekes, hogy az ember mennyire máshogy áll ugyanazon emberhez, ha eltérő a stílusa. Semmi más csak a stílusa változik.

Volt szerencsém anno megismerni K. Lászlót, aki igazából szép magyar szóval nem más, mint egy csöves. Nem is tudom miért álltam le vele beszélgetni, talán volt még pár percem a buszig. Ha valaki kíváncsi rá, még mindig a Raktár utcánál tölti mindennapjait. Emberek ezrei mennek el mellette naponta, talán adnak némi aprót, de az senkinek nem fordul meg a fejében, hogy az az ember egyszer bölcsészettudományt tanított az egyetemen. Pedig pár mondat után egyből érződik, hogy szofisztikáltabb, mint egy átlagos, piaszagú csöves. Mégse szeretne senki beszélni vele. Pedig anno több százan hallgatták a verseit és a hozzátartozó elemzést. A verseit, amik a mai napig gyönyörűek. 

Éles váltás, de megint máshogy áll hozzá az ember egy fellengős sznobhoz. A munkámnak hála rengeteg remek alkalom nyílik ilyen emberekkel társalgást folytatni. Az embernek valahogy komoly hiányérzete támad, ha egy ilyen valakivel beszél / tárgyal egy jó 15-30 percet. Hiányzik az egész mögül az ember. Az a valaki, aki a testet egy személyiséggé formálja. Talán nem hiszitek, de rengeteg ilyen öltönyös fószer rohangál az utcán. Vannak, de minek?

Pedig az élet nem olyan rettenetesen bonyolult, ahogyan a céljainkat is szilárdan magunknak kell letűzni. Talán most kezdek rájönni arra, hogy nem is olyan nehéz emberként viselkedni. A lényeg, hogy ebben az óriási állatkertben, amit világnak hívunk te csak látogató legyél. De élvezd ki, hiszen különleges állatfajokat lehet itt látni. Kezdheted például itt:

video: 444.hu