A legtöbb ember, aki átélte már az elsöprő szerelmet, az tudja milyen, amikor a fellegekben jár. Ugyanezek az emberek azt is tudják, hogy mit jelent, amikor a szeretett személyben óriásit csalódnak, vagy amikor nem méltó módon ér véget a kapcsolat. Hogy mi következik ilyenkor? Gyász, és egy érzelmi kurválkodás.
Teljesen egyértelmű, hogy ha fizikailag bántalmaznak minket, akkor egy ideig félelem lesz bennünk az adott illetőt tekintve. Ugyanez a metódus a lelki fájdalommal is. Ha összetörik az érzéseinket, akkor elkezdünk egy gépies viselkedést. Mintha minden sora előre le lenne gyártva a forgatókönyvnek. Sírunk, kiborulunk, önostorozzuk magunkat, majd gyűlöljük a másikat (persze ez nem igazi gyűlölet), végig vesszük a „Hogy történhetett ez?” „Mi lesz ezután?”, „Mit rontottam el?” kérdéseket.
Aztán rájövünk, hogy ezekre hiába is keressük a válaszokat. Ekkorra egy új szintre emelkedik a bennünk lévő érzelmi faktor. Az űr szintjére, ahol teljes az apátia és nincs semmi, ami érdekelne minket. Ez az a fajta állapot, amit ahhoz lehet hasonlítani, amikor meghalt valaki az életünkben. Teljes légüres tér, de ami ezután következik, az a legalattomosabb és legkeményebb, az érzelmi kurvulás. Amikor elkezdünk korlátokat döntögetni, nem törődve semmivel. Az még egy dolog, hogy ilyenkor számtalan ember az alkoholt és a drogokat választja legújabb szerelmének, de a testét, és ami ennél is fontosabb a lelkét is kiárusítja. Ilyenkor jönnek a meggondolatlan szexek. A hazugságok hálója, a fékezhetetlen bulizások, a játék más emberek érzéseivel.
Persze nem tudatosan, de ettől még erre nincs mentség, mert annyira belemerülünk az önsajnálat mocsarába, hogy közben elfelejtjük kik is vagyunk valójában, és kiket bántunk ezzel meg. Le merem fogadni, hogy sokan feltennék most a kezüket, ha megkérdezném, hányan vannak, akik több értékes embert löktek el maguktól ez alatt a léleksanyargató időszakuk alatt. Jobb esetben ez az időintervallum hamar lecseng, de van, aki notórius lélekkurvává válik. Szívás, tudom… de sajnos bele lehet ragadni ebbe a nem éppen tetszetős státuszba. Hogy ki vagy mi az, ami ebből a szarból kihúzhat? Az a rossz hírem van, hogy csak és kizárólag te magad vagy. Néztél már bele ilyenkor a tükörbe? Megkérdezted magadtól, hogy mégis mi a francot csinálsz most épp az életeddel? Mert igen, nyilván az ember akármennyire is intelligens, valahol mindig is önsanyargató lesz. Erre mondják a nagyok, hogy bizony szeretünk szenvedni. Ki tudja, talán így igaz, talán ez a vesztes kártyánk.
Annak ellenére, hogy át kell verekednünk magunkat a nehéz és fájdalmas veszteségeken és csalódásokon érzelmileg, próbáljuk meg megérteni azt, hogy minden cselekedetünk következményeket von maga után. Szeressük már egy kicsit jobban magunkat annál, hogy olcsón eladjuk a lelkünket és a testünket, ebben a játékban. Arról nem is beszélve, hogy azok az emberek, akik szerencsés módon belekerülnek ilyenkor az életünkbe, nem biztos, sőt, biztos, hogy nem érdemesek arra, hogy ők vállalják be a bokszzsák szerepét. Te sem szeretnéd, ha valaki rajtad verné le a nyomorát, vagy a fájdalmát. Tiszteld a másikat, és magadat is sokkal jobban. Mert az elengedés, és a fájdalom megélése szorosan jár kéz a kézben, de ebből tanulunk, és fejlődünk tovább. Ne rontsd el ezt azzal, hogy teret engedsz a negatív spirálnak.
