Régebben rajongtam a távol keleti kultúrákért, azon belül is főként a japánért. Nem csoda, hiszen 13 éven át éltem abban a világban, igaz mint sportoló. Ma viszont egy részét visszahozom az életembe, meglátjuk mi lesz belőle.

Ahogy mondani szokták, sok víz lefolyt azóta a Dunán, mióta foglalkoztam volna ilyesmivel. A dolog érdekessége, hogy nem tudom miért hagytam abba. A jitsuzást szerettem, ahogyan az összes gyakorlatot is. Mindent tudtam a sportról és kultúráról, még azt is ami tényleg csak  mellékinfó volt az egészhez. Aztán jöttek persze olyan dolgok, ami miatt nem tudtam folytatni az egészet. Önhibámból és önhibámon kívül.

A lényeg, hogy abban az időben habár sok stressz ért egyáltalán nem viselt meg. Most, hogy rengeteg munkám van és nagyjából a hétköznapjaim jelentős részében a munkámon jár a fejem ismét hasonló a helyzet. Késve vettem észre, de már nem tudom úgy kezelni ezt, mint szeretném.

Éppen ezért nyúltam egy olyan dologhoz, ami akkor nagyon sokat segített. A meditáció seisában, lehetőleg minél hosszabb ideig. Füstölő, zene és sötétség. Most az első alkalom után sokkal tisztábbnak érzem az elmém. Kíváncsi vagyok mi lesz hosszútávon.

Nem tudom mit fogok leírni, hiszen most kivételesen nem találtam ki semmilyen témát. Ahogy egy ideje nem is volt, talán ezért nem is írtam semmit. Nem szeretem fölöslegesen járatni a számat, vagy jelenesetben az ujjaim.

Továbbra is igaz rám, hogy a legkülönfélébb dolgok váltanak ki belőlem extrém reakciókat. Már nagyon régen nem voltam szomorú. Ha valami nem jött össze, vagy nem úgy alakult, ahogy előre elterveztem, akkor csak csalódott voltam. Asszem a személyiségfejlődésem egy új lépcsőfoka, hogy megtanultam elfogadni a kudarcot. Most valahogy mégis úgy érzem, hogy lezuhantam ezen a lépcsőn. Ma este ismét szomorú vagyok.

Néha rá kell jönni, hogy nem sikerülhet minden. Néha el kell fogadni azt, hogy az egó, amire eddig építkeztél egyszerre alakul át egy hatalamas szörnyeteggé. A mai este ez a szörnyeteg rácsücsült a vállamra. A mai este ez a szörnyeteg elkezdte csócsálni a fülem, de tudom, hogy a lelkemig akar hatolni. Ez a szörnyeteg az, akivel ma beszélgetnem kell. Ez a szörnyeteg az, akivel vagy összebarátkozom, vagy nem tudom mi lesz. De màr nem félek, csak szomorú vagyok. 

Tettem amit tettem, hittem amit hittem
ha nem volt aki vigyen, hát magamat vittem.
Szanaszét szedtek mint egy fügét
az ember hogy ha lát néha becsukja a fülét
vannak akik félnek, ha nem ismernek valamit
Benned van az ördög, akit Al Pacino alakít
nulláról kezdtem de egy helyre érkezünk
valami felépül ha darabokra szétesünk

De lassan vége lesz. Pont mint a mai estémnek a szörnnyel.

Megint későre jár,
és megint hiába vár.
Megint egy éjszaka,
ígérem, nem tart már soká...

Sziasztok. Ez szerintem megint egy hosszabb írás lesz. De ez az írás eléggé el fog térni attól, amit tőlem megszokhattatok. Kicsit túl sok lesz benne az olyan tény, amit nem osztanék meg a nagyközönséggel. De most mégis úgy érzem, hogy muszáj.

Szóval a Szent Este. Család, kaja, ajándékok és néhány kör feles. De mi van akkor, ha ezt egy olyan ember csinálja, aki végül egyedül fogja a fejét a párnára hajtani? Én megmondom. Egy-két plussz feles, egy szar film és rengeteg gondolkodás. Olyan dolgokról, amiről alapból nem gondolja azt az ember, hogy tényleg problémák. Pedig valójában nagyon is azok.

Nem is olyan rég, volt egy időszak, amikor gyerekeket tanítottam. Minden képesítés nélkül, csak ösztönből jött az, amit igazából egy tanárnak tudnia kell. Persze gyerekekkel egyszerű bánni, gondolná az ember. Aztán valahogy mégsem. 

Nyári csoportokat tanítottam, nem is tudom miért vállaltam el. Az első csoportban találkoztam egy kislánnyal, akiről első ránézésre tudtam, hogy valami nem oké. Megnéztem a Naplót. Speciális rovat üres. Gondoltam, hogy hülye vagyok és csak én látok bele túl sokat a dolgokba. Hát nem. A kislány kőkemény autizmussal élt. A tanítás során, ez komoly hátráltatást jelentett a többi diák számára, de valahogy a problémát mégis megoldottam. A kislány az érintés legapróbb megnyilvánulásától is úgy rettegett, mint átlag ember a kigyóktól. Mitismondok. Nem létezik átlagember.

Akkor úgy gondoltam, hogy talán életemben először és utoljára lesz dolgom hasonló esettel, mint később kiderült tévedtem. A lényeg, hogy egy különleges bánásmódból és egyfajta szocioterápiából álló kezelést csináltam rajta tesztből. Tudom rossz ember vagyok. A vége mégis az lett, hogy lepacsizott velem. Egy autizmussal együtt élő, aki még az érintéstől is fél.

A mai este érdekes dolog miatt jutott ez újra eszembe. Megvolt a szokásos karácsony, majd egyedül lettem hirtelen. Egy olyan emberként, aki a piát nem veti meg, gondoltam nyakára nézek egy üveg bornak, és megnézek egy elég rossz filmet. De a képi elemek pont elegek voltak ahhoz, hogy elkezdjek gondolkodni. Vajon minden autizmussal együtt élő tényleg csak a bezárkódottságot szeretné?

Ekkor kezdődött meg a keresés. Vajon egyes tudatmódosító szerek, például a fű vagy az alkohol, hogy hatnak SAJÁT ELMONDÁS SZERINT az érintettekre. Sokat kerestem, főleg olyan internetes régiókban, amik egy átlagos ember számára örökre csak elképzelt helyként szolgál csak. A válasz pedig megdöbbentő.

Az alkohol az emberekből szerintem azt hozza ki, ami a pillanatnyi állapotban az ember mélyen érez. Nem konstans, hanem pillanatnyilag. És ez az autizmussal élőkre is igaz. A fű ugyanakkor 6/7 elmondás szerint teljes értékű emberré teszi őket a saját világukban. Olyan gátakat képesek ilyenkor legyőzni, amire életük során nem is gondoltak volna.

Erről egyszer biztosan készítek hosszabb beszámolót...

De néha azért másra is gondolsz, például arra, hogy vajon az emberek hány százaléka rettegne, ha tudná, hogy létezik olyan módszer, amivel az emberek kihozzák egymásból 24 órára a legmélyebb énjüket. 

Néha egy-egy orvosi làtogatásom során mindig elgondolkodtat, hogy mennyire máshogy viselkednek az emberek a kórházban, mint azon kívül. Persze ez csak rövid ideig tart, mert egy idő után megjelenik egy-két vicces öreg akin mosolyogni lehet. Az egyik kedvencem pl. Az a két nő, akik látszólag ismerték egymást de már rutinusan tudom, hogy ez a barátság nagyjából egy órája tart. A beszélgetés a következő:
- Hàt most nézze meg az ember, ez nevetséges.
- Bizony aranyom kész röhej az egész.
(10 perc szünet)
- És ráadásul még az is, hát folyton csak a kárára járnak az embernek.
- Hát ez manapság már csak ilyen.
(Megint 10 perc üdítő csend)
- A végén már az unokáimnak se lesz mit enniük!
- Várjon aranyom maga nem arról beszél, hogy milyen sokan vannak?
- Nem életem én a korányt szídom.

De most végre elégedett vagyok. Nagyon rég éreztem ezt, de isteni érzés. Csak annyi kellett hozzá, hogy a saját életem helyére tegyem és ne érdekeljen más. 

Az a baj, hogy 2016-ra a világ eljutott oda, hogy a feministák, akik eredetileg a nők jogaikért harcolnak, gyakorlatilag a férfiak jogainak megfosztására törekszenek. Igaz ez a többi olyan témakörrel, amiért anno a liberalisták küzdöttek. Ezért van az, hogy ha meghallom valakitől azt, hogy liberalista egyből fordulok inkább el és keresem máshol a dolgomat. Sajnos ugyanis manapság a liberalizmus azt jelenti, hogy elmeháborodott valaki, nem pedig azt, amit anno egykor tényleg ez az eszme magával hordozott.

Kezdem azt észrevenni, hogy

Misem támasztja alá jobban ennél:

De látszik, hogy a jövő változást fog hozni, hiszen ahogy a történelem során mindig csak a szélsőségek váltakoznak (mert az ember természetéből adódóan nem tud döntést hozni máshogy), úgy látszik kezd megerősödni a szélsőjobboldal szerte a világon. Győzött Trump, és ezt a puhapöcs, sértődékeny, viccetnemlehetcsinálni, antihomofób, antifasiszta, multigenderfil generáció generálta, akik az interneten nőttek fel és kurva közük nincs az élethez. Látszik, hogy az embereknek elegük van ebből a túlzott politikai korrektségből, és abból, hogy mindenki szentléleknek tetteti magát. Ugyanezért fog nyerni 2017-ben a francia szélsőjobb, ezért győz idén a német szélsőjobb,  és ezért fog megerősödni (szerencsére) a Jobbik hazánkban is. Pont az ellenkezőjét éritek el azzal, amit akartok, de szerencsétlenek vagytok és nem fogjátok fel.

Undorító, hogy szerintetek undorító, hogy büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, büszke vagyok arra, hogy fehér vagyok, büszke vagyok arra, hogy tanult ember vagyok, vagy akár csak azért is undorítónak tartotok, mert szerintem csak 2 nem van a világon. Visszamaradott fasz vagyok, de legalább az értékrendem a helyén van. Lehet rám mondani, hogy neo-náci köcsög, de leszarom. Mert pontosan tudom, hogy a hazát szeretni nem soviniszta nemzetszocializmus. 

Emlékszel azokra a lapokra, amikre tizenévesen a házad alaprajzát rajzolgattad? Megvan az, hogy mennyi minden apró részletet gondoltál ki, hogy miként fogod a felnőtt életedet élni? Én még emlékszem. A kérdés csak annyi, hogy hol van az az élet, amit akkor elképzeltem. Mi történik az emberekkel amiért megtörik a mécses és mitől lesz az hogy a felnőttek nagyon nagy része komoly depresszióval küzd a 30-as évek elején.

A mai nap kezdett realizálódni bennem, hogy én soha nem fogok olyan szép kertes házban élni, ahogy anno elképzeltem. Nem leszek gazdag és valószínűleg életem végéig dolgoznom kell majd mint minden embernek. Sőt ha így folytatom még jól se fogok élni. Esélyesnek tartom, hogy a jelenlegi panellakásomban fogok megrohadni. Pedig én mindent megtettem, és azt se lehet mondani, hogy rossz helyen van munkám. Igazából azt csinálom, amit szeretek. Vezető szoftverfejlesztő egy cégnél, ami elég komoly projekteket kap. Sőt újabban a Foreign Relations összes feladatát is megkaptam. Nem panaszkodom, hiszen talán kevesen mondhatják el, hogy 200 ezer nettó felett keresnek és még 25 évesek sincsenek.

Ennek ellenére kurvára nem vagyok elégedett magammal, és az életemmel. Nem tudom pontosan mi zavar, de valami nagyon. A legközelebb azzal tudnám leírni, hogy elképzeltem egy életszínvonalat, amit valamiért nem tudok elérni. Meg kéne nyerni a lottót bazdmeg. Néha napján egyre jobban kezelem ezt, de pontosan tudom, hogy ez a felismerés valahol nagyon mélyen azért emészt. Pontosan ugyanúgy, mint azokat az embereket emésztette, akik jelenleg már csak egy romhalmazok. Megszakadni a munka alatt, és úgy is felejthető életet élni talán a legértelmetlenebb dolog a világon. Csak tudnám, hogy minek lesz majd egyszer értelme. Addig pedig maradnak a részeg elmélkedések, a reggeli fejfájások, és az az élet amit eddig csináltam. Talán egy-két okosabb gondolatra még rájövök és a végén még az is lehet, hogy megértem miről szól a világ. Mert,

Szeretnék egyszer majd úgy hátradőlni, hogy tényleg büszkeséggel töltsön el az, amit elértem az életben.

Biztos sokak számára elképzelhető az a jelenet, amikor a félős fiú nem mer odamenni a lányhoz, aki neki tetszik. Ha kapcsolatban élsz, akkor már nála többet tettél. De ez nem jelenti azt, hogy te megérdemled azt a kapcsolatot.

Tudom, az a blogbejegyzés sokakat felbasz majd, és azt is tudom, hogy nem ez lesz a legolvasottabb. 

Ti kapcsolatban élő srácok, tudjátok mi a legnagyobb baj a kapcsolatotokban? Megmondom, a kapcsolatotok hiánya. Szerinted nem a legjobb a kapcsolatotok? Ezt tudod miéért gondolod így? Miattad. A legnagyobb próbléma a kapcsolatban ugyanis két dolog lehet. Az egyik, hogy nem igazi kapcsolat, a másik hogy nem érzed kapcsolatnak. És ebben te vagy a hibás.

Az első lépcsője manapság a kapcsolatoknak az, hogy megismerjétek egymást. Lehet mondani, hogy ez bezzeg 10-20 éve nem így volt, lehet menő is leszel tőle, de ez manapság tényleg így van. Ennyi idő alatt, lejön az, hogy a másik milyen. Ennyi idő alatt, megtapasztalod, hogy te a másik mellett milyen vagy. Ezekután, ha eltudod fogadni a a partneredet, és nem utolsó sorban magadat is mellette, akkor nevezhető egy kapcsolat igazán kapcsolatnak. És ezzel gyorsan meg is magyaráztam, hogy miért is tartanak manapság addig a kapcsolatok jelentős része, ameddig. De ezzel semmi baj nincs.

A baj azzal van, amit a kapcsolaton belül csinálsz. Ha valakit megismertél, és azokután is együtt akarsz maradni vele, hogy láttad azokat az oldalakat amit neked mutatott, akkor annak oka van. Mégpedig az, hogy megismert és ennek ellenére el tud fogadni. De ennek ellenére, te mégis a bevett rutint játszod. Fellengezel és pontosan olyan dolgokkal próbálod lenyűgözni, mintha csak az első randi lenne. Aztán másnap megint mellette ébredsz és érzed azt, hogy az egész nem kerek.

A probléma gyökere, hogy jelenleg az emberek megszokták azt, hogy mindenki csak a felszínes és lenyűgöző dolgokat látja meg a másikban. Ha valakit első találkozáskor, 10 perc után le tudtál nyűgözni, akkor szerinte már menő vagy. Viszont egy kapcsolat teljesen máshogy működik. Ha valakivel együtt vagy, akkor annak tényleg a saját arcodat kell adnod. Miért? Mert ő ezt szeretné, és azért mert te is azt szeretnéd. Világ életedben azért volt szar az élted, mert te nem tudtál megfelelni másoknak, mert ők annak ellenére, hogy milyen voltál nem tudtak elfogadni. Barátok, kollégák, bárki. Te egy olyan embert játszol, aki kurvára nem te vagy. És egy olyat szeretnél, aki úgy fogad el amilyen vagy. 

Mindegy, hogy milyen nemű az ember, a lélek egy megértő társat keres, egy olyan valamit amit manapság már alig lehet találni. De ha te egyszer abból a félős fiúból (vagy lányból) ki tudtál nőni, akkor azt javaslom nőjél ki önmagadból is. Merd megmutatni a párodnak, hogy milyen vagy igazából. Mert erről szól a kapcsolat.

Az emberi egzisztenciának két fontos területe van: az egyik a beszélgetés, a másik az erőszak. Amikor a beszélgetés lehetetlenné válik, akkor kezdődik el az erőszak.

Közeleg a tél, és ezzel együtt az emberekben is egyre jobban kezd megjelenni a téli ragaszkodás. Mint egy magához láncoló fa, az emberhez úgy nő hozzá a megszokás. Az új valamiért mindenki számára félelmetes. De én nem félek, sokkal inkább kíváncsi vagyok. Hiszen az újdonságnak megvan az a varázsa, hogy a lehetőségek szerteágaznak. Viszont a lehetőségek előtt, gyakran olyan konfrontációk magasodnak, amelyek eltántorítják az embert a céljától. Ettől fél igazából az ember. Aki mégis megpróbálkozik meghódítani magának az ismeretlent, az két dolgot tesz. Vagy szövetségeseket gyűjt, hogy így könnyítse a haladást; vagy ellenségeket, mert az ember természetéből adódóan szívesebben küzd, ha valakivel versengve kell azt tenniük.

De ha mi vagyunk a támadás alanya, akkor már egész más a helyzet. Ettől retteg igazán az ember. Egészen pontosan attól, hogy egy elvesztett harc után, - mint egy fázós fa - egyedül marad a rideg pusztán és nem lesz olyan, aki mellette álljon és megértse. Hiszen mindnyájunknak szüksége van egy olyan valakire, akitől azt érezzük, hogy tartozunk valahova. Erre vannak a szövetségesek. 

Azt mondják, hogy az út a lényeg és nem a cél. Szerintem ez nem igaz. Egy utat azért választjuk, mert azon az úton olyan emberek kísérnek el minket, akik mellett a hovatartozásunk erősödhet. Nincs olyan, hogy magányos farkas, hiszen a farkas csapatokban él. Pont mint az embereknek, nekik is szükségük van olyan társakra, akik a hovatartozási érzést erősítik. akikkel könnyebb megfejteni azt, hogy mi az élet értelme. Hiszen ezt szeretné igazán az ember.

A nyers igazság, pedig az, hogy az élet összességében egyszerű. Az egésznek a váza minden ember számára adott, a többit pedig te színezd ki.