Hajnali kettő múlt. Nagyjából 10 kibaszott szúnyogot csaptam le eddig, és legalább 2 tucat csípésem van. Mindezt úgy, hogy alig 4 órája aludtam.

Habár tudom régen nem írtam már ide, azért annyit megvallhatok, hogy nekem is hiányzik egy picit. Mostanában ha valami volt, akkor inkább az ismerőseimnek írtam ki Facebookra a történetet, de szerintem megint felhagyok ezzel. Nem azért, mert süket fülekre találok ezzel, hanem egyszerűen, mert már nincs kedvem odaírni.

Szóval a ma. Ha úgy vesszük, egy új lehetőséget kaptam az élettől, aminek a megvalósítása csak rám vár. A kérdés csak az, hogy szeretnék-e élni a lehetőséggel. Kurva fontos lenne a holnapi nap, de én mégsem tudok már visszaaludni. Ha minden igaz, akkor reggel 6-kor keltem volna és szinte biztos, hogy ma maximum pár perccel éjfél előtt tudok ismét ágyba kerülni. És hogy mi nem hagy mégsem nyugodni?

Az, hogy egy kibaszott nagy fasz vagyok. Valamiért van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy ha valaha valamikor fontos volt nekem valaki, vagy akár csak közelebbi ismerős volt, szeretem ha úgy távozik az életemből, hogy nincs köztünk harag. Most mégis van egy olyan ember, aki szívből gyűlöl. Volt idő, amikor én is hasonlóképp éreztem, de egyszerűen nem vagyok haragtartó ennyi. Valahogy nem megy. És bár eddig is sejthettétek, ez a valaki a legutóbbi barátnőm. Félre ne értsetek, nem szeretnék semmi mást már tőle, csak annyit, hogy egyszer legyen lehetőségem elé állni, amikor meghallgat egy szó erejéig. Bocsánat.

És hogy ezekután mit várnék? Semmit. A megbocsátást nem lehet gombnyomásra irányítani, mint a kerti locsolót. Nagyon szép, amit a keresztyéni könyörületességről mondanak, de bizony a megbocsátó szónak, amikor nem őszintén gondolják, van valami mellékíze. Ugyanakkor a megbocsátás felejtést is jelent. Én már megbocsájtottam.

Az utóbbi időben rengeteg minden történik a világban, de sajnos nem tudok rá elég figyelmet szentelni. A helyzet az, hogy a párom, a munkám annyira leköti az összes energiámat, hogy alig várom a szabimat. Azért megpróbálok írni valamit.

A helyzet az, hogy tényleg ezer és egy dolog változott a legutóbbi írásom után. Ezt viszont egyáltalán nem terveztem hosszúnak, majd talán egyszer mesélek. A lényeg az, hogy mostanában nem találom a helyemet, mégis én vagyok az, aki az emberek szerint mindenre tudja a választ. Honnan tudnám, hisz a saját életem is romokban hever. Vagy épp a csúcson van - nem tudom. Egyre gyakrabban érzem azt, hogy elértem minden olyat, amit valaha szerettem volna. Ezzel szinte párhuzamosan viszont egyre sűrűbben tör fel az az érzés, hogy ez nem az az élet, amit én akartam és inkább csak menekülnék. El is mondom hova.

Ha a világon bárhova mehetnék, akkor az biztosan egy sziget lenne. Nem egy lakatlan sziget, de egy sziget. Ez ugyanis garantáltan elhatárolódik az emberektől, de mégis van rajta élet. A tenger morajlása teljesen megnyugtatna, míg a leszálló éj életkedvvel pezsdítene fel. Ez a váltakozás az, ami egyfajta szinuszgörbeként repíti előre az életet és ezt hiányolom  én mindennél jobban jelenleg.

Még filozofálgatni is ritkán van időm, néha ha véletlenül egy-egy összejövetel alatt sikerül olyan szintre kerülni, hogy már nem érdekel a külvilág csak a gondolataim, akkor egész jó eszmefuttatásokat tudok összeseperni az agyamban. Ígérem legközelebb leírom azt is. Addig is csak azt tudom mondani, hogy jelenleg félek. Vihar előtti csend van, ami érzem hamarosan kirobban, és akkor pusztítótűzként fog terjedni. Hogy mi marad utána? Nem tudom...

A rossz szóviccet félre téve: Nagyon utálom az összes jóslásos, ezotérikus hülyeséget, mert nem látom semmi értelmét. Unalmas perceimben viszont elkezdtem böngészni az egyiptomi horoszkópot, és igazából azért osztom meg, mert ennél jobban még semmi nem írt le.

Ambiciózus, szenvedélyes és tökéletességre törekvő maximalista vagy, aki mindig egyre magasabbra teszi a mércét. Számodra az akadályok azért vannak, hogy leküzdhesd őket, ezért folyton új kihívások után nézel. Akkor érzed, hogy élsz, ha kihívásoknak kell megfelelned. Jellemző rád, hogy szeretsz gyorsan túl lenni a dolgokon, és nem szívesen tekintesz a múltba. A baj csak az, hogy nem mindig tanulsz a tapasztalataidból, vagy legalábbis nem időben. Mindig újra és újra próbára teszed a képességeidet, de ez sosem elég. Gyűlölöd a középszerűséget. Paradox személyiséged sok belső harcot okoz neked. Olykor legszívesebben elmenekülnél a világból, a problémák és a nehéz szituációk elől, és feladnál mindent, hogy egy kis békére lelhess végre. Az idő előrehaladtával azonban egyre kiegyensúlyozottabbá, nyugodtabbá válsz. Olyan munkára vágysz, ahol kiélheted a kreativitásodat, és szabadon létezhetsz. Sokszor fog el az érzés, hogy csakis magadra számíthatsz. A többiek, mintha mindig egy lépéssel mögötted járnának. A szerelemben csak nehezen leszel úrrá a féltékenységen, de az erős szenvedély, mely összehozott a partnereddel, képes arra, hogy életben tartsa a kapcsolatot.

Persze nagy valószínűséggel csak a véletlen műve, hogy ennyire passzol rám. De ez egy az egyben igaz.

Hihetetlen, hogy mennyi minden változik meg egy-két hét alatt. Új barátok, új ismeretségek.

Az viszont napok óta nem változott, hogy továbbra sem tudom mi van vele. Úgy néz ki, hogy ez bizony most mellé ment.

A legtöbb ember, aki átélte már az elsöprő szerelmet, az tudja milyen, amikor a fellegekben jár. Ugyanezek az emberek azt is tudják, hogy mit jelent, amikor a szeretett személyben óriásit csalódnak, vagy amikor nem méltó módon ér véget a kapcsolat. Hogy mi következik ilyenkor? Gyász, és egy érzelmi kurválkodás.

Teljesen egyértelmű, hogy ha fizikailag bántalmaznak minket, akkor egy ideig félelem lesz bennünk az adott illetőt tekintve. Ugyanez a metódus a lelki fájdalommal is. Ha összetörik az érzéseinket, akkor elkezdünk egy gépies viselkedést. Mintha minden sora előre le lenne gyártva a forgatókönyvnek. Sírunk, kiborulunk, önostorozzuk magunkat, majd gyűlöljük a másikat (persze ez nem igazi gyűlölet), végig vesszük a „Hogy történhetett ez?” „Mi lesz ezután?”, „Mit rontottam el?” kérdéseket.

Aztán rájövünk, hogy ezekre hiába is keressük a válaszokat. Ekkorra egy új szintre emelkedik a bennünk lévő érzelmi faktor. Az űr szintjére, ahol teljes az apátia és nincs semmi, ami érdekelne minket. Ez az a fajta állapot, amit ahhoz lehet hasonlítani, amikor meghalt valaki az életünkben. Teljes légüres tér, de ami ezután következik, az a legalattomosabb és legkeményebb, az érzelmi kurvulás. Amikor elkezdünk korlátokat döntögetni, nem törődve semmivel. Az még egy dolog, hogy ilyenkor számtalan ember az alkoholt és a drogokat választja legújabb szerelmének, de a testét, és ami ennél is fontosabb a lelkét is kiárusítja. Ilyenkor jönnek a meggondolatlan szexek. A hazugságok hálója, a fékezhetetlen bulizások, a játék más emberek érzéseivel.

7:00 óra, szól az óra, felkelsz. Elbotorkálsz a kávéig, csinálsz egy cigit, rápöffentesz. Elkezded olvasni a híreket, hiszen így még félkómában még fel sem fogod azokat. Lassan indulni kell. Bassza meg hétfő van, de legalább szerdán. Felöltözöl, még beteszed a füledbe a Refresh the Style-t és indulhat a nap.

Persze a villamosra várva rájössz, hogy "kurvahideg" van amúgy és igazán vehettél volna egy pulcsit. A villamosra felszállva csatlakozol a Piac különítményhez, és egészen a piacig gondolkozol azon, hogy ezek a kripta szökevények miért mindig akkor találják ki, hogy friss retek kell nekik, amikor te csak lebaszodnál egy székre és vegetálnál a célállomásodig. A piacot elhagyva persze lesz hely bőven, ezért leülsz egy helyre. Veled szembe levágódik egy homályos árnyék. Nem igazán törődsz vele, hiszen már a légzés is nehézségeket okoz szinte.

És meglátsz egy nagyjából veled egykorú személyt. Egy olyan valakit, akit mintha úgy tettek volna össze odafönt, mintha a tökéletességet szeretnék megalkotni. Ennyi, kész, vége. Megtaláltad azt, aki külsőre mindenképp a tökéletesség szinonimája. Valamiért viszont nem vesz észre. Jobban megnézed és látod, hogy nála durvábban jelentkeznek a szerda testébe bújt hétfő aljas tünetei, mint rajtad. Alig egy perce ült le, de máris az igazak álmát alussza frissen megszerzett utazóhelyén. Éppen ezért elkezdesz gondolkodni, hogy hova mehet, mit csinálhat, miről álmodhat.

Aztán hirtelen azon kapod magad, hogy már a közös jövőtökön ábrándozol, ahol együtt éltek egy nagy családi házban, három gyerekkel és egy kölyök kutyával. Pont mire elmosolyodni lenne időd, rájössz arra, hogy nagyon nagy valószínűséggel épp ahhoz a megállóhoz közelít a villamos szerelvény, ahol le szeretne szállni. Nem nehéz megmondani, hiszen tankönyv van nála, az egyetlen iskola pedig ennél a megállónál van. Szóval egész biztosan itt szeretne leszállni. De Ő most alszik. Hát itt az idő. Erőt veszel magadon és csak odasúgsz neki:

És igazam lett. Egy ijedt körbe tekintés után konstatálta, hogy tényleg ez az a megálló, ahol le akart szállni. Egy gyors köszönés után pedig elsietett. Szól az indításjelző. Bezáródott az ajtó. Eltűnt, végleg. Valószínűleg soha nem látod többet. És habár Ő kihullott az életedből, mégis feldobta a napod. Láttad a  tökéletességet, beleszerettél és még beszéltél is vele. Máris nem olyan szar ez a hétfő, ami igazából szerda.

Néha mikor tajmásnaposan az előző esti emlékeidet keresed, előfordulhat, hogy kicsit szentimentálisabb hangulatba kerülsz. Ilyenkor én például verset írok. Illetve rímelő sorokat, versnek azért nem nevezném. A témaválasztás elég egyedi lett, de legalább olyan dologról írok, ami nem bassza el az ember hangulatát.

Színed mint az aranyé
Belőled mindig akarnék
Égő szívem lehűtöd
Vágyainkat felfűtöd
Egy forró nyári napon
Veled ékesítem a karom
Egy hideg téli este
Csak te, én és a korsó teste
Hozzád hasonló a földön nincsen
Te vagy az én égi kincsem

Az utóbbi időben alig írtam, de persze van rá mentségem. Egyrészről, heti egy vagy két posztot szeretnék csak, hogy ne szülessenek tucat bejegyzések. A másik, hogy most a hétköznapok elég sok energiámat felemészti. Kezdem azt észre venni, hogy egyre inkább öregszem. Bazdmeg.

Írni viszont nagyon szeretek: kikapcsol, megnyugtat, elgondolkodtat. Egy kicsit ilyenkor foglalkozom a saját gondolataimmal, a saját életemmel, és kicsit kiszakadok az átlagos robotolásból álló hétköznapokból. Elgondolkodtat azon például, hogy mennyit változom épp. Nem nagy dolgokról van szó, sokkal inkább milliónyi apró dologban. Például, hogy szombaton reggel nem az dobott fel, hogy ma megyünk iszogatni, hanem, hogy akciós a csirkemell filé. Kurva finom csirkét csináltam.

Sokkal érdekesebb téma, hogy exem megint felbukkant az életemben, habár nem úgy, mint az előzők. Azt az egyet egy életre megtanultam, hogy a mondás igazából így igaz: Ami egyszer elromlott, az legközelebb is el fog romlani. Mármint, ha egy kapcsolatról van szó. A lényeg, hogy ezt már sokszor megszoptam, tényleg higgyetek nekem. 

Egyrészről, mert tényleg mindenhol ott van, ahol épp jól akarom magam érezni. Ez remélem csak véletlen, hiszen most komolyan, mi érdeke származik abból, hogy az nézze, hogy más emberekkel mit csinálok. A másik, hogy nem csak ott van, mint egy passzív megfigyelő, rendszeresen is generálja a feszültséget. Ha valamit, akkor ezt nagyon utálom. Nem is értem miért jó az, hogy a barátain keresztül basztat engem, hiszen tudja, hogy engem alapból hidegen hagy az egész vele kapcsolatos történet. Sajnos tényleg nem tudok rá már mit mondani, mint hogy egy kattos fasz.

Na mindegy a lényeg, hogy az előző posztomban említett boldogságomat még ez sem tudta letörni. Életemben először tudom mit akarok.

A szíved gyorsan ver. Rágyújtasz még egy cigire. Izgulsz. Vársz. Semmi. A légzésed szapora. Na, jó még egy szál. Le kéne szokni. Továbbra is vársz.

És akkor egyszer csak megérkezik amire vártál. Egy egyszerű üzenet a neten. Szavak, semmi több. De te mégis kurva boldog lettél tőle. Olyan boldog, hogy fél óra is kevés lesz, hogy lekanyarodjon a mosoly az arcodról.

Talán kevesen tudjátok, de régebben egy másik blogot is vezettem. Más néven, más témakörben, más stílusban írtam. Amikor úgy gondoltam, hogy na itt az ideje tényleg komolyan elkezdeni blogolni, úgy gondoltam itt az ideje a változásnak. Igazából a probléma egyben a blog előnye is volt: nagyon nyersen írtam. Így mindenki értette azt, amiről épp írtam, a kevésé iskolázottól a több diplomásig mindenki. Így viszont nem lehetett a dolgok mélyéről a háttérről írni. Igazából elég felszínes írások voltak. 

Nem kell nagy dolgokra gondolni, nem volt világmegváltó kapcsolati poszt, nem volt szociális értékrendet magyarázó bejegyzés, nem volt igazából semmi. Ugyanakkor mégis olvasták az emberek, nem is tudom miért. Hogy jobban megértsétek a blog nagyjából ilyen bejegyzéseket tartalmazott:

bazdmeg. nem szeret senki

 A legtöbb esetben akkor írtam oda, ha egyszerűen már nem bírtam a sok szart, és valahogy ki kellett adnom magamból. Amikor 4-5 cigi sem segített azon, hogy egy kicsit lenyugodjak. Az írás kurvára meg tudja nyugtatni az embert. Volt nem egy alkalom, amikor részegen ültem le blogolni. Így született az egyik kedvencem is, amit még átmentettem a törlés előtt. Eredeti kontextusban így hangzott: 

nekem különösen sokszor sikerül érzékenyre innom magam, de ez a mostani valahogy más. és a világ akkor sem dőlne össze, ha nem így lenne, de csak azért sem írok többet ennél a dolognál, mint hogy születhetett volna valami ma - írhattam volna valamit, amit korábban még más nem -, de mégsem.

egy picit olyan ez, mint amikor találsz egy szép kavicsot és inkább bebaszod a tóba, csak hogy más meg ne lássa.

vagy, amikor másnap, hazafelé a buszon, amikor megtámasztod az állad a buszon, megérzed az előző napi pina illatát az ujjadon. addig szívod, amíg van benned élet.

Különösen nyers, különösen obcén, olyan ami egyáltalán nem lenne való erre a blogra. De mégis meg akartam írni. Ez ugyanis egy kicsit még mindig része az életemnek. Érdekes az is, hogy nem használtam soha nagybetűket. Pedig szeretem őket, valahogy sokkal elegánsabbak.

Visszatérve kicsit a címre, ennek a mondásnak valahol van igazságtartama. Mint minden ember, én is sokat változtam az évek során. Volt, amiről soha nem gondoltam volna, hogy valaha elérem és volt amiben csak reménykedtem, hogy nem süllyedek olyan mélyre. Mint mindenki másnak, nekem is voltak reményeim. Ugyanakkor az is érdekes, hogy az ember mennyire máshogy áll ugyanazon emberhez, ha eltérő a stílusa. Semmi más csak a stílusa változik.

Volt szerencsém anno megismerni K. Lászlót, aki igazából szép magyar szóval nem más, mint egy csöves. Nem is tudom miért álltam le vele beszélgetni, talán volt még pár percem a buszig. Ha valaki kíváncsi rá, még mindig a Raktár utcánál tölti mindennapjait. Emberek ezrei mennek el mellette naponta, talán adnak némi aprót, de az senkinek nem fordul meg a fejében, hogy az az ember egyszer bölcsészettudományt tanított az egyetemen. Pedig pár mondat után egyből érződik, hogy szofisztikáltabb, mint egy átlagos, piaszagú csöves. Mégse szeretne senki beszélni vele. Pedig anno több százan hallgatták a verseit és a hozzátartozó elemzést. A verseit, amik a mai napig gyönyörűek. 

Éles váltás, de megint máshogy áll hozzá az ember egy fellengős sznobhoz. A munkámnak hála rengeteg remek alkalom nyílik ilyen emberekkel társalgást folytatni. Az embernek valahogy komoly hiányérzete támad, ha egy ilyen valakivel beszél / tárgyal egy jó 15-30 percet. Hiányzik az egész mögül az ember. Az a valaki, aki a testet egy személyiséggé formálja. Talán nem hiszitek, de rengeteg ilyen öltönyös fószer rohangál az utcán. Vannak, de minek?

Pedig az élet nem olyan rettenetesen bonyolult, ahogyan a céljainkat is szilárdan magunknak kell letűzni. Talán most kezdek rájönni arra, hogy nem is olyan nehéz emberként viselkedni. A lényeg, hogy ebben az óriási állatkertben, amit világnak hívunk te csak látogató legyél. De élvezd ki, hiszen különleges állatfajokat lehet itt látni. Kezdheted például itt:

video: 444.hu