Az emberi egzisztenciának két fontos területe van: az egyik a beszélgetés, a másik az erőszak. Amikor a beszélgetés lehetetlenné válik, akkor kezdődik el az erőszak.

Közeleg a tél, és ezzel együtt az emberekben is egyre jobban kezd megjelenni a téli ragaszkodás. Mint egy magához láncoló fa, az emberhez úgy nő hozzá a megszokás. Az új valamiért mindenki számára félelmetes. De én nem félek, sokkal inkább kíváncsi vagyok. Hiszen az újdonságnak megvan az a varázsa, hogy a lehetőségek szerteágaznak. Viszont a lehetőségek előtt, gyakran olyan konfrontációk magasodnak, amelyek eltántorítják az embert a céljától. Ettől fél igazából az ember. Aki mégis megpróbálkozik meghódítani magának az ismeretlent, az két dolgot tesz. Vagy szövetségeseket gyűjt, hogy így könnyítse a haladást; vagy ellenségeket, mert az ember természetéből adódóan szívesebben küzd, ha valakivel versengve kell azt tenniük.

De ha mi vagyunk a támadás alanya, akkor már egész más a helyzet. Ettől retteg igazán az ember. Egészen pontosan attól, hogy egy elvesztett harc után, - mint egy fázós fa - egyedül marad a rideg pusztán és nem lesz olyan, aki mellette álljon és megértse. Hiszen mindnyájunknak szüksége van egy olyan valakire, akitől azt érezzük, hogy tartozunk valahova. Erre vannak a szövetségesek. 

Azt mondják, hogy az út a lényeg és nem a cél. Szerintem ez nem igaz. Egy utat azért választjuk, mert azon az úton olyan emberek kísérnek el minket, akik mellett a hovatartozásunk erősödhet. Nincs olyan, hogy magányos farkas, hiszen a farkas csapatokban él. Pont mint az embereknek, nekik is szükségük van olyan társakra, akik a hovatartozási érzést erősítik. akikkel könnyebb megfejteni azt, hogy mi az élet értelme. Hiszen ezt szeretné igazán az ember.

A nyers igazság, pedig az, hogy az élet összességében egyszerű. Az egésznek a váza minden ember számára adott, a többit pedig te színezd ki.