Nem ez a bejegyzés nem egy esküvőről fog szólni, habár már nagyon elmennék egyre. Igazából még nem is voltam esküvőn, ha jobban belegondolok. Egyszer egy faluban láttam egyet, azóta félek a falusiaktól. Furák.

Ez a bejegyzés sokkal inkább arról fog szólni, hogy akár akarjuk akár nem, az idő kurvára rohan. Nem tudom hova siet, de egyszerűen egy percet nem hajlandó várni. Pont, amikor egy személy, aki mindig melletted állt, egyszer csak kiviharzik az életedből. Halkan, de sietve távozik.

Az emberek jönnek mennek az életünkben, és csak remélni tudjuk, hogy az, akivel jól kijövünk, az nem változik meg és nem tűnik el az életünkből. Legyen szó bármilyen helyzetről, egy barát elvesztése mindig komoly trauma. Akkor is, ha tulajdonképpen mi radíroztuk ki az életünkből. Ha viszont elég közeli a barátság, akkor előbb utóbb az egyik fél rá fog arra jönni, hogy szüksége van a másikra. Aztán arra, hogy nem érti, hogy hogy bírta ki eddig nélküle.

Nem kell nagy dolog, hogy egy ilyen emlékkép beugorjon. Egy kép, egy kulcstartó, a könyv amit olvasunk, egy szituáció, egy hely vagy akár egy mondat elég ahhoz, hogy a belső tárhelyünkből előkerüljenek az emlékek. Azok az emlékek, amely egykor boldogsággal töltöttek el minket, most mégis olyan az egész, mintha Dózsa égő koronáját tennénk a fejünkre. Főleg, ha egy nőről van szó, és még inkább, ha egyszerre háromról.

Igazából úgy érzem, hogy a címről már mindenki kiderítette, hogy három lányról szól, de talán a valami kék még egy kis magyarázatra szorul. 

A régi időkben az igaz hitet, a tisztaságot és a hűséget jelképezte. Legtöbbször a kékhez a harisnyakötőt párosítják, amit a menyasszony az esküvő napján szokott viselni. A régi időkben a fiatalok ruházatán a szegélyek kék színűek voltak, a szerelmet kihangsúlyozva, valamint a szerénységet, a hűséget, ami a fiatal párt jellemeznie kell. 

Na hát én nagyon nem vagyok kék. Nagyon szeretnék, de még nem vagyok kék.