Az utóbbi időben rengeteg minden történik a világban, de sajnos nem tudok rá elég figyelmet szentelni. A helyzet az, hogy a párom, a munkám annyira leköti az összes energiámat, hogy alig várom a szabimat. Azért megpróbálok írni valamit.

A helyzet az, hogy tényleg ezer és egy dolog változott a legutóbbi írásom után. Ezt viszont egyáltalán nem terveztem hosszúnak, majd talán egyszer mesélek. A lényeg az, hogy mostanában nem találom a helyemet, mégis én vagyok az, aki az emberek szerint mindenre tudja a választ. Honnan tudnám, hisz a saját életem is romokban hever. Vagy épp a csúcson van - nem tudom. Egyre gyakrabban érzem azt, hogy elértem minden olyat, amit valaha szerettem volna. Ezzel szinte párhuzamosan viszont egyre sűrűbben tör fel az az érzés, hogy ez nem az az élet, amit én akartam és inkább csak menekülnék. El is mondom hova.

Ha a világon bárhova mehetnék, akkor az biztosan egy sziget lenne. Nem egy lakatlan sziget, de egy sziget. Ez ugyanis garantáltan elhatárolódik az emberektől, de mégis van rajta élet. A tenger morajlása teljesen megnyugtatna, míg a leszálló éj életkedvvel pezsdítene fel. Ez a váltakozás az, ami egyfajta szinuszgörbeként repíti előre az életet és ezt hiányolom  én mindennél jobban jelenleg.

Még filozofálgatni is ritkán van időm, néha ha véletlenül egy-egy összejövetel alatt sikerül olyan szintre kerülni, hogy már nem érdekel a külvilág csak a gondolataim, akkor egész jó eszmefuttatásokat tudok összeseperni az agyamban. Ígérem legközelebb leírom azt is. Addig is csak azt tudom mondani, hogy jelenleg félek. Vihar előtti csend van, ami érzem hamarosan kirobban, és akkor pusztítótűzként fog terjedni. Hogy mi marad utána? Nem tudom...