Hajnali kettő múlt. Nagyjából 10 kibaszott szúnyogot csaptam le eddig, és legalább 2 tucat csípésem van. Mindezt úgy, hogy alig 4 órája aludtam.

Habár tudom régen nem írtam már ide, azért annyit megvallhatok, hogy nekem is hiányzik egy picit. Mostanában ha valami volt, akkor inkább az ismerőseimnek írtam ki Facebookra a történetet, de szerintem megint felhagyok ezzel. Nem azért, mert süket fülekre találok ezzel, hanem egyszerűen, mert már nincs kedvem odaírni.

Szóval a ma. Ha úgy vesszük, egy új lehetőséget kaptam az élettől, aminek a megvalósítása csak rám vár. A kérdés csak az, hogy szeretnék-e élni a lehetőséggel. Kurva fontos lenne a holnapi nap, de én mégsem tudok már visszaaludni. Ha minden igaz, akkor reggel 6-kor keltem volna és szinte biztos, hogy ma maximum pár perccel éjfél előtt tudok ismét ágyba kerülni. És hogy mi nem hagy mégsem nyugodni?

Az, hogy egy kibaszott nagy fasz vagyok. Valamiért van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy ha valaha valamikor fontos volt nekem valaki, vagy akár csak közelebbi ismerős volt, szeretem ha úgy távozik az életemből, hogy nincs köztünk harag. Most mégis van egy olyan ember, aki szívből gyűlöl. Volt idő, amikor én is hasonlóképp éreztem, de egyszerűen nem vagyok haragtartó ennyi. Valahogy nem megy. És bár eddig is sejthettétek, ez a valaki a legutóbbi barátnőm. Félre ne értsetek, nem szeretnék semmi mást már tőle, csak annyit, hogy egyszer legyen lehetőségem elé állni, amikor meghallgat egy szó erejéig. Bocsánat.

És hogy ezekután mit várnék? Semmit. A megbocsátást nem lehet gombnyomásra irányítani, mint a kerti locsolót. Nagyon szép, amit a keresztyéni könyörületességről mondanak, de bizony a megbocsátó szónak, amikor nem őszintén gondolják, van valami mellékíze. Ugyanakkor a megbocsátás felejtést is jelent. Én már megbocsájtottam.